Jajgat
a vadász az üres irodában,
színes patronvérű papírhúsok
között.
Utalványebéd ment húsevő fogába,
hiába
piszkálta, hiába köpködött.
Vadonra fáj a
vadász foga mindig,
pirkadatot lesni remingtonja
végén,
szagolni az erdőt, ismerni a
hangját,
elnyesni a pulzust a kínlódó gégén.
Szidja a vadász a sorsot, és az
istent
perli patronvérű papírhúsok között,
hogy
kerülhetett be ő az irodába,
kérdőre von embert, angyalt és
ördögöt.
Emlékszik a vadász, utolsó
kalandján
megkímélte végül a legszebbik vadat,
az
erdőt azóta kerüli, s a puskát
másra emelnie többé már nem
szabad.
Elhallgat a vadász, érzékein
újra
ősi ösztön ébred, megfeszül a lába,
mikor
patronvérű papírhúsok között
belibben a legszebb vad az irodába.