Az Eszme
Billentyűzet
ropog szavamtól
egy új kor nyirkos hajnalán.
Amit ti
tesztek, ócska látszat,
ízléstelen, színesre festett
kis
tincs az Eszme ősz haján.
Lelkemben a ti
nyavalyátok
férge rág, és én etetem
tiszta lelkem szent
mérgével,
s hasfájós másnap reggelen
ürül a sok
féregtetem.
Az Eszme pedig fordul egyet,
új
csillagjegyben él tovább;
míg káromkodtok, vihorásztok,
széthullt
családot nemzetek,
felhúzza újra templomát.
Ki
botja voltam agg korában,
fia leszek s apostola.
Kik vén
bolondnak, szenilisnek
gúnyoltátok, míg gyönge
volt,
lássátok, ki volt ostoba!
Letűntök majd,
mint annyi más is,
a név a testtel sírba száll.
Pár byte marad talán, mementó
a jogutódnak, aki jön,
s gazos
sírotokon kaszál.
S ti is, ti jámbor, méla barmok,
kik
halott rendszerek nyomán
kerestek választ, kússzatok
föl
hozzám, vagy vad szavam eláraszt,
s nem véd meg semmi
hagyomány.
Hét versszakot kaptam az Égből,
hét
bűn, hét szentség, hét erény.
Kaján vigyorral, vérbe
mártott
szavakkal prófétáltam el,
mi lesz, ha borul az
edény.
|