A Bor
Ébredező
szavaink vidékén,
égi s földi világ határán,
elménk vad,
kusza pusztaságát
kezdte belakni a tiszta dűlőn
megnemesült
gyümölcs halála.
Rögzített, s kihagyott
időkön
átcsobogott az örök vidámság
s tompított csömörök
patakja,
s ezredek embereit sodorta
össze a mámorok
áramába.
Még a mi korcs, bolond világunk
is
lassul, lepihen, kitisztul,
s pincék kriptasötét, időtlen,
mustszagú,
erjedt hűvösében
kóstol egy lerohadt aranykort.
|