Billentyűzet ropog szavamtól
egy új kor nyirkos hajnalán.
Amit ti tesztek, ócska látszat,
ízléstelen, színesre festett
kis tincs az Eszme ősz haján.

Lelkemben a ti nyavalyátok
férge rág, és én etetem
tiszta lelkem szent mérgével,
s hasfájós másnap reggelen
ürül a sok féregtetem.

Az Eszme pedig fordul egyet,
új csillagjegyben él tovább;
míg káromkodtok, vihorásztok,
széthullt családot nemzetek,
felhúzza újra templomát.

Ki botja voltam agg korában,
fia leszek s apostola.
Kik vén bolondnak, szenilisnek
gúnyoltátok, míg gyönge volt,
lássátok, ki volt ostoba!

Letűntök majd, mint annyi más is,
a név a testtel sírba száll.
Pár byte marad talán, mementó
a jogutódnak, aki jön,
s gazos sírotokon kaszál.

S ti is, ti jámbor, méla barmok,
kik halott rendszerek nyomán
kerestek választ, kússzatok föl
hozzám, vagy vad szavam eláraszt,
s nem véd meg semmi hagyomány.

Hét versszakot kaptam az Égből,
hét bűn, hét szentség, hét erény.
Kaján vigyorral, vérbe mártott
szavakkal prófétáltam el,
mi lesz, ha borul az edény.