A poklok papja
Tárnák
gyermeke, tisztaszemű, kúnfajta legény volt,
Felszíni vágyát kürtők
ketrece zárta magába,
Csákányát támasztva alászállt csöndben a
zsíros,
Drága magyar föld mélyén rejlő
bányavilágba.
Földben a kő és kőben az érc és ércben az
Isten
Nyílt meg előtte, s rózsafüzérként fonta be orrát,
Ám
papi lelkében ha a szent hivatás kivirágzott,
Jöttek a zörgő csillék
s vasporosan letarolták.
Már sok ezerszer gondolt pásztorosat,
csodaszépet,
Gondolt jó miseborra, damaszt
oltárterítőre,
Bárhol a Földön, hol még hívő emberek
élnek,
Tömjénillatú kámzsás szent lett volna
belőle.
Mégis, hogyha a bányaszagú, csapszékfia, bamba
Atyja-fiak
közt volt vagy az aknapokolba ha nézett,
Prüszkölt kettőt,
munkaruhába törölte imáját,
S káromkodva okádta a mocskot vagy
fütyörészett.
|