Megfáztam egy temetésen

Mit kínlódtam értünk,
    s bennünk magamért!
Ennyi csapást mért tűrt,
    aki maga mért?
Megtettem én mindent,
    többet is talán,
ki cseszte el itt lent,
    sorsod asztalán?
Netalán a túl dögösre
    festő hormonok?
Vagy a vágy, mit éjjel össze
    benned horkolok?
Engem ne okolj már,
    adtam szárnyakat,
minden más koholmány,
    vádold hát magad.

Vittelek én kertbe,
    virágok közé,
hogy fejedbe verd be:
    minden a közé,
minden sor, mit írtál,
    minden gondolat,
mint a szépre nyírt táj.
    Tedd a dolgodat.
Nem hagyhatlak most magadra,
    kész vagy, kisfiam,
benned bújik száz alakba
    a nincs, ami van.
Sírd szemed vörösre,
    fogyaszd le magad,
s dobd be a közösbe,
    ami megmarad.