Közlés

Az elmúlás parancsa fanyar,
mint az ősz végéig beállt avar
bomlásra rendelt illata.

A tudat elsárgult dinamika,
benne a létezés folyamata
a volt-lesz közt feszülő semmi.

A káoszt a képzelet teremti,
lehetetlent hazudik lehetni,
s az idő a halál asszonánca.

Így lesz az ember önmaga átka,
nincs ereje, hogy magát belássa.
Zörög a talpam alatt a zavar.

       Bús düledékeiden megpihenek most, Huszt.
Csend van, a felleg alól már száll fel az éjjeli csillag.
       Szél kele, mintha a sír ontana ősi szelet,
s csarnoka romjai mellől rémalak integet énrám.
       És mond: "Honfi, mit ér elpityeredni ma már?
Régi korok köd lepte világát visszamerengni?
       Messze jövendővel vesd a jelent öszve!
Hass és alkoss, meg gyarapíts, hajrá, Magyarország!"

Kenyér ma nincs, maradt a cirkusz
velünk a test, a kondi virtus
vadabb a harc, ha tétje sincsen:
szelíd fejedbe kést repítsen!

Kenyér ma nincs, maradt a cirkusz,
tiporva szép a gyönge mirtusz,
enyém anyád, fiam tiéd lett,
a tyúk, a tyúk, a tyúk kivérzett.

Kenyér ma nincs, maradt a kifli,
teák helyett talán a Whisky.
A zsír mögött, Uram, ki áll ott?
Ki rejti még, hogy ő hibázott?

Kenyér ma nincs, bedőlt a cirkusz,
marad csupán e pár megírt cucc,
s ha nincs, ki mondja, hallja, lássa:
e sorban önmagát elássa.