Megfáztam egy temetésen
És
igen, tudtam, bár tavasz van,
Szeszélyes,
lányos április,
E napsütötte, csalfa
fagyban
Fázott már annyi másik
is.
Gróftemetésen állni pénzér’
Némi
prüszkölést tán megér,
Vármegyeházi, cifra
népség
Tolong majd újabb
versemér’.
Mit versemért! Egy versnyi
orkán,
Sirokkó, könnyes tsunami
Ömlött
le a gyászolók torkán,
S gyomrukba’ kezdett
habzani.
Libáknak írok. Hízzanak még,
Ízletes, zsíros májukért,
Mit kvártélyomban
majszolgatnék,
Kenyér mellé, vagy bármiképp.
Egy
senki grófné lett elásva,
A testem mégis
túlhevült,
S tudtam, vezúvnyi, szörnyű láva:
Egy
nagyobb ember veszte fűt.
Tudom, van más, rosszabb
kivérzés,
S tán fájóbb, mint az enyimé,
Nem is
nyavalygok. Csak egy kérdés:
Ér ennyit egy
Rhédeiné?
Most hánykolódom itt a
térben,
Holdon s koporsón jár
agyam,
Mert megfáztam egy temetésen,
S
lassan temethetem magam.
Az Ihlet
Mondd ki tagadja
hogy kiragadva
a szürke időből az égbe
kerül
az ki velem
jár
s benne a
nektár
végre kicsordul a vér nemesül
küldd ide bátran
fölviszi szárnyam
megmutatom neki mennyire
szép
lenti
világom
s majd ha
lerázom
vad zuhanása kimossa eszét
s
arra ki érdem
nélküli pénzen
vette magának a
tiszteletet
kripta-sötét
vár
s közben a
létrán
lent maradó fütyül új szeleket
és te dilettáns
ostoba kortárs
nagyszerűségem a szádra ne
vedd
hangod
elolvad
s nincs
az a holnap
melybe’ citálhatnák a
neved
kár hogy e
tépett
furcsa
vidéket
senki ma senki se zengheti meg
mert tovaszálltam
a hangom a szárnyam
drága uram nemes Eszme tied!
Az Eszme
Billentyűzet
ropog szavamtól
egy új kor nyirkos hajnalán.
Amit ti
tesztek, ócska látszat,
ízléstelen, színesre festett
kis
tincs az Eszme ősz haján.
Lelkemben a ti
nyavalyátok
férge rág, és én etetem
tiszta lelkem szent
mérgével,
s hasfájós másnap reggelen
ürül a sok
féregtetem.
Az Eszme pedig fordul egyet,
új
csillagjegyben él tovább;
míg káromkodtok, vihorásztok,
széthullt
családot nemzetek,
felhúzza újra templomát.
Ki
botja voltam agg korában,
fia leszek s apostola.
Kik vén
bolondnak, szenilisnek
gúnyoltátok, míg gyönge
volt,
lássátok, ki volt ostoba!
Letűntök majd,
mint annyi más is,
a név a testtel sírba száll.
Pár byte marad talán, mementó
a jogutódnak, aki jön,
s gazos
sírotokon kaszál.
S ti is, ti jámbor, méla barmok,
kik
halott rendszerek nyomán
kerestek választ, kússzatok
föl
hozzám, vagy vad szavam eláraszt,
s nem véd meg semmi
hagyomány.
Hét versszakot kaptam az Égből,
hét
bűn, hét szentség, hét erény.
Kaján vigyorral, vérbe
mártott
szavakkal prófétáltam el,
mi lesz, ha borul az
edény.
A Bor
Ébredező
szavaink vidékén,
égi s földi világ határán,
elménk vad,
kusza pusztaságát
kezdte belakni a tiszta dűlőn
megnemesült
gyümölcs halála.
Rögzített, s kihagyott
időkön
átcsobogott az örök vidámság
s tompított csömörök
patakja,
s ezredek embereit sodorta
össze a mámorok
áramába.
Még a mi korcs, bolond világunk
is
lassul, lepihen, kitisztul,
s pincék kriptasötét, időtlen,
mustszagú,
erjedt hűvösében
kóstol egy lerohadt aranykort.
De mint égő cigaretta
Hogy
bírta ki Imre herceg?
Nekem egy hét
is nehéz.
Magányomban minden
percet
Hatvan sorscsapás
tetéz.
Nem a hűség a baj mégsem,
A szerelmes szemérem
Úgysem enged másra
néznem,
Legalábbis
remélem.
De mint égő
cigaretta-
Dobozon a
fólia,
Összeolvadt, s megeredt a
Szívem Érted, Zsófia!
|