Kiskert
Gyomokat
cibálok kérges talajából,
göröngyeit szépen porrá
kalapálom,
elrendezett földjét komposzttal szitálom,
csak
te eső volnál, víz a szikkadt tájon.
Palántái köré
szerelmem trágyát hoz,
még a csigákat is én szoktatom
házhoz,
kerítése drótját feszesebbre húzom,
csak te eső
volnál, vér a szikkadt húson.
Ha te eső volnál
kietlenségemben,
végre felborulna kiszámított
rendem,
burjánzó kertembe vihetnélek ölben,
de ha mégsem
jössz el, sóval hintem földem.
A test maradt erőtlen
A test
maradt erőtlen,
a lélek sincs magánál.
Ha néha erre
járnál...
Ha elbújnál előlem...
Chaos pusztít
velőmben,
amíg Logos Terád vár.
A test maradt
erőtlen,
a múltam romba dőlten
visszhangzik itt egy
várnál.
A lélek durva jármán
mivel sokat
vesződtem,
a test maradt erőtlen.
Júdás
Csókkal
árvulsz el, barátság,
határokon túlra mentem,
gyönyörű
volt, néma hátság,
csúcsok, hóval
ellepetten.
Kristályvizű tavaidban
fellobbant
kihűlő fényem,
fenyves-zúgó szavad itt van,
múltam poros
rakterében.
Lankáidon heverészvén
mélykék egedben
fürödtem,
fölülről a hollók nézték,
hogy pihenek
elgyötörten.
De örökké ez sem tartott,
lejárt
vízummal kezemben
visszanéztem a határról:
mindent, mi
volt, tönkretettem.
Szívem, ha néha dobban
Szívem,
ha néha dobban,
vigyázz magadra, drága,
maradj egy
éjszakára,
sötét és néma por van,
kaszáspókok
sarokban,
s egy kósza ősöm árnya.
Szívem, ha néha
dobban,
ne hidd, hogy jóllakottan
dőlhetsz az
éjszakába.
Nyikorgó ajtók szárnya
mögött tudod, hogy ott
van
szívem, ha néha dobban.
|