Hírek

Mint az idő, úgy csobog át
ujjaim között a patak.
Vizét, ahogy az elme a pat- és
maternális beidegződéseit,
fenyvesek és lágy ívű rétek
gyanta- és vadvirágszagú
közegében gyűjti,
a körforgás rájuk eső részéből.

Agyszerűen barázdált, szürke vidéken
patakom és számos kollegája
megszokott mederben csobog
a legalacsonyabb pont felé,
hogy a duzzasztógát mögött
megrekedve várja hasznosulását.

Lábamat lehűtöm. Valamerre kilépek.

Sej, van olyan állás,
mibe ha dolgoznék,
mibe ha dolgoznék,
juszt se dicsekednék.

Mint a nyelv hegyén időző gondolat,
vár a virradatra még a pirkadat.
Lassú szél fülembe hordja DEVA(WOOD)
kínosan nyöszörgő nevét, mint tanút.
S míg az óriási plasztikok fölött,
hálózsákomból a fűre költözök,
úgy ereszt a könnyű, csöndes éjszaka,
mintha egy sokat megénekelt anya
dús öléből hullanék a fényre. És
bűnös öntudattal ér az ébredés.

Jégre futott, láttam, fáradt, könnyű préda.
Az első rianás olyan messzinek tűnt,
s mikor beszakadtam, hittem, még kimászok.
Most hogy métereket hasítottam, s mégse,
és a gémberedés bénítja a lábam,
látom már a férget gerincemben mászni,
varjak is jönnek, s majd száz évig mesélik.

Megpróbáltam, igen. De a tél erősebb.

Útra kelünk. Megyünk a Boltba,
Közös kasszánkon háborogva,
Két meggyűrűzött divatgalamb.

Új rablói vannak a Lének,
A rádióban új az ének,
Szólnak a csókos ütközetek.

Félünk a Létől, most már félünk,
Konzervgyümölcsön éldegélünk,
Otthon fogyasztunk, szerelmesen.

Az olcsóbbik ananászt vesszük,
Vadul egymás szemére vetjük,
S egy félrenyelt héj lesz végzetünk.

Jajgat a vadász az üres irodában,
színes patronvérű papírhúsok között.
Utalványebéd ment húsevő fogába,
hiába piszkálta, hiába köpködött.

Vadonra fáj a vadász foga mindig,
pirkadatot lesni remingtonja végén,
szagolni az erdőt, ismerni a hangját,
elnyesni a pulzust a kínlódó gégén.

Szidja a vadász a sorsot, és az istent
perli patronvérű papírhúsok között,
hogy kerülhetett be ő az irodába,
kérdőre von embert, angyalt és ördögöt.

Emlékszik a vadász, utolsó kalandján
megkímélte végül a legszebbik vadat,
az erdőt azóta kerüli, s a puskát
másra emelnie többé már nem szabad.

Elhallgat a vadász, érzékein újra
ősi ösztön ébred, megfeszül a lába,
mikor patronvérű papírhúsok között
belibben a legszebb vad az irodába.

„Tanulni kell. A téli fákat.”

megmaradni fagyban
kéreg mögött
csendben szivárogva
rügyek virágok nélkül
álmodni egy tavaszt
a tér lassú hódítását
ringó ágainkkal
amikor merevre fagyva
az állandósuló szél letöri őket
gyantával sírni vérezni
sebünket nyalogatni és
hinni egy kandallót
ahol megsemmisülve
legyőzhetjük a fagyot