A remény válaszol
Mit
kínlódtam értünk,
s bennünk
magamért!
Ennyi csapást mért
tűrt,
aki maga
mért?
Megtettem én mindent,
többet is talán,
ki cseszte el itt
lent,
sorsod
asztalán?
Netalán a túl
dögösre
festő hormonok?
Vagy
a vágy, mit éjjel össze
benned
horkolok?
Engem ne okolj
már,
adtam
szárnyakat,
minden más
koholmány,
vádold hát
magad.
Vittelek én kertbe,
virágok közé,
hogy fejedbe verd
be:
minden a közé,
minden
sor, mit írtál,
minden
gondolat,
mint a szépre nyírt táj.
Tedd a dolgodat.
Nem hagyhatlak most
magadra,
kész vagy,
kisfiam,
benned bújik száz
alakba
a nincs, ami van.
Sírd
szemed vörösre,
fogyaszd le
magad,
s dobd be a közösbe,
ami megmarad.
csukd be szépen
felnőni
és azzá válni
akiből már nem lesz bármi
belátni hogy csak
egy vagyok
csecsemő aki csak gagyog
ki éhes és mind a
mellet
kéri szívja mindamellett
megalszik a tej a
számban
első személy egyes számban
alázlak lírai
énem
ne csüngj már hamis szirénen
lépj túl ennyi volt a
szcéna
távolban fehér sziréna
mentő ötletem mi
támad
csukd be szépen fáradt számat
A férfi sírja
Hol
van az öl s a szoknya,
melybe a férfiember,
sírni, szegény,
ki nem mer,
arcát fúrja zokogva?
Nincs olyan öl, se
szoknya.
Hol van az öl s a szoknya,
emberi, földi
szentély,
hely, mit a híve nem fél,
nincs gyónás a
sarokba’?
Nincs olyan öl, se szoknya.
Ahol az öl
s a szoknya,
ott van a cél s a mérték:
kétségből az
egészség.
Melyből e tény ne ragyogna,
nincs olyan öl, se
szoknya.
Az égig érő paszuly meséje
Már
csak a föld van alattam,
mindenem ott van az égben.
Kaptam,
bár sose kértem,
múltam nőtt a
magasban.
Gazdagság ez a semmi,
senki se tudja,
miért lett.
Éltem, mint aki élhet,
mint aki tudja, mi
mennyi.
S ezt a sokévnyi folyondárt
mászom a
sebhelyes égig,
honnan a jót leremélik.
Végül,
majd ha lejönnék,
hullna a monstrum utánam,
s fényem a
baltacsapásban.
Minden senkinek
A
szemredő-mozit már nézze más.
Mellettem hosszú combok és
karok,
deréknyi rések, vállak és nyakak,
fehérnép barnul,
nem tudom, kinek.
Talán ha egyszer én is nagy
leszek,
hasamon kocka, tárcámban köteg,
csipetnyi hírnév,
tisztes munkabér,
majd rájövök. Hogy minden senkinek.
Kondenzcsíkok
A
szorongás felhőtengerét átszakítva
istenarcú csillagképek elé
hajít
valami valószerűtlen vasmadár.
Precízen
kifejlesztett kerozin karcol
párhuzamos kondenzcsíkokat
a
búrának hitt végtelenbe,
a végtelennek nevezett
búrába.
Ezen a tünékeny égi sínpáron
közlekedik
majd a képzelet
logisztikailag fontos tehervonata,
hogy
nehézfogású szállítmányát
nekem kelljen itt lepapírozni.
Néha kérj, ha
Légy,
szúnyog ne járja ágyadat,
paplanod borítson el a
csenddel,
s majd a langyos, őszelői reggel
lágy szavával
újra útra rendel.
Menj, fiam, maradni nem
szabad,
bármi kéne, tudd, kezedbe adtam,
szólj, és új világ
terem szavadra,
s néha kérj, ha nem hiszel magadban.
|