Critica Poetica
A
Félelem, a világ fejedelme
bekopogott a téridőn,
és emberi
jogokat talált.
A fejünk a homokban.
Nemdohányzó
kocsmák,
vágyaink ellenpontja vagyunk,
hálózatokból
hálózatokat építünk,
szervezeteink
burjánzanak.
Végül bent, az ösztönök alatt,
a
nihilen túli sötétben,
anyánk méhészetébe
fúrjuk
életképtelen arcunkat.
Hagyd el a
homokozót,
a gátra kell az ember,
víz van, csak Noé
nincs,
sem egy szép pár állat.
Költők!
Egyetek többet,
és menjetek el dolgozni.
Egy nap az Olimposzon
Vályús,
szétgyalogolt út visz a hegyre fel,
elhervadt koszorúk hullnak a láb
alá.
Szétrothadt a dicső kor, mit e táj idéz,
szállásom se
lehet különb.
Pangó porta után étterem
illata
rettent, arra megyek, bent ül a vén tulaj.
Számlát
ír a szegény, néha begyúl a tömb:
villám serceg a kéz
alól.
Gondterhelt feleség fogja fehér
fejét,
elrongyolt, lelakott mostohalánya meg
könyvet tép, s
a papír gyűrt galacsinjai
áznak apjura
homlokán.
Vendég nincs, s aki volt, sem fizetett
sokat,
régen nem divat itt szállni, az ég közel.
Válság
van, gyerekek, nálatok is nagyobb!
Én átalszom az éjszakát.
|